1. fejezet – CSALÓ

Először nem is értettem, mit mondanak. A helyzet a szokásos volt, a kiéhezett dartsközönség jól érezte magát – leszámítva, hogy egy maréknyian eltökélték: felhívják magukra a figyelmet. Amíg próbáltam tudomást sem venni róla, mondván, hogy ez is csupán háttérzaj, úgy hangzott, mintha azt kiabálnák, „cheap” vagy „chief”, de aztán leesett a tantusz. Bőbeszédű kritikusaim azt üvöltötték, hogy „cheat”, vagyis csalónak neveztek egyik kedvenc versenyhelyszínemen, a blackpooli Winter Gardens falai közt, ahol több sikert arattam, mint bárhol máshol.

Az is lehet, hogy nem csak egy maréknyi néző akart kizökkenteni a ritmusból minden egyes alkalommal, amikor eldobtam egy dartot, de fölösleges volt odanéznem, mert hallani is jól lehetett a rosszindulatot, akárhányszor felharsant a kántálás, hogy „csaló, csaló, csaló”. Olyan volt, mintha újra meg újra tőrt döftek volna a hátamba. Az aktuális mérkőzéshez – Justin Pipe-pal meccseltünk épp a negyeddöntőben a World Matchplayen, amit korábban már tizenháromszor megnyertem – semmi köze nem volt az egésznek. Egy olyan vitás leg miatt szálltak rám, amit előző hónapban játszottam egy gibraltári tornán. Valamelyik haragosom felhánytorgatta a sztorit a Sunnak, ők pedig méretes cikket közöltek – nem a sportrovatban, az újság hátulján, hanem a hírek közt –, amelyben burkoltan megvádoltak vele, hogy tisztességtelen módon jutottam hozzá a győztesnek járó 20 000 fontos díjhoz.

Hadd ejtsek néhány szót arról, milyen érzés, ha csalónak bélyegzik az embert. Alighanem ez a legalattomosabb és legártalmasabb vád, ami egy sportolót érhet. Ben Johnson karrierjének sem tett éppen jót, amikor kiderült, hogy az 1988-as olimpiai aranyérmét gázolaj használatával szerezte, miközben csak ólmozatlan benzint szabadott volna az üzemanyagtartályába töltenie. 

Akit csalónak neveznek, arról lényegében azt állítják, hogy az egész karriere egy hazugságon alapszik. Hogy egy szélhámos. Hogy lopásból él. Ez pedig nem valami szép dolog.